Tavaszi nap, avagy telefon, ami összeköt

Március 20, délidő.
Budapesten igazi tavaszi nap. Napsütés, enyhe szél, itt az idő, hogy beüzemeljem a bringám.
A kívételesen kevés időmből 2 órára futotta, egy oda, egy vissza.
Az odaút csodálatos, megmozgatni az izmokat jóleső érzés, mennék még tovább, de hát az idő..
Visszafordulok, eszembe jut egy sürgős telefon, nincs forgalom, jó az út, hát elő a telefont, csak így kerekezés közben. Rövidre szeretném fogni, de midig újabb dolog jut az eszembe.
Mire észreveszem már a lejtőn megyek lefelé, jobb kezemben a telefon, bal a kormányon, és hát az első féken.
– Le kell tennem, mindkét kezemre szükség van – mondom, és már repül is a telefon, utána én és a kerékpár, az úttest közepére. Az úthiba a helyén maradt.
Időbe telik míg összeszedem magam, a telefonom, és megnyugtatom a vonal másik végén lévőt.  A fejem erősen vérzik, a sebemre jobb híján a kesztyűmet nyomom – kevés sikerrel. Letolom a bringát úttestről, hogy a közben megállt autók tovább tudjanak menni.
Tovább is mennek.
Nekik üzenem, hogy jól vagyok. Kár lett volna kiszállni, és megnézni azt a szerencsétlent,  aki mellett térképszerű vérnyomok jelzik az úttesten az eseményeket.
Egy közeli vállalat mosdójában rendbe teszem magam – köszönet a portásnak. Négy óra múlva három öltéssel gazdagodtam, a bal szememmel is látok majd, ha a duzzanat elmúlik.

{ szólj hozzá }