Ha gyanútlanul sétálsz az utcán, és egyszercsak rád esik egy 10 tonnás szikladarab (vagy meteorit), tudod-e biztosan, hová fogsz kerülni?

Huhh, ez egy nehéz kérdés. De azt gondolom, mindenkinek meg kell válaszolnia egyszer. Míg fiatalok vagyunk, talán nem foglalkozunk vele, de az ember halála előtt kiüt a rémület az arcára, ha ezt nem válaszolta meg.

A legtöbben eljutunk az alábbi megállapításokig:

  • Nem élünk örökké
  • Nem tudjuk megőrizni az összegyűjtött vagyont
  • Nemes gondolat az utókort ápolni

Nem, biztosan nem annyiból áll az élet, amit itt a Földön megfoghatóként tapasztalunk. Honnan tudjuk ezt? Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett minket, vagyis az Ő örökkévalósága bennünk van. Nincs olyan, hogy nem-létezés.

Van egy mesébe illő válaszom. Meseszerű sokaknak, akik elvesztették a gyermeki gondolkozásukat. De Istent csak azok ragadhatják meg, akik olyanok, mint egy gyermek.

A haláltól való félelem forrása mindaz, amit helytelenül tettünk, mondtunk, vagy gondoltunk az életünkben. Ezek elválasztanak Istentől, holott Isten eredeti terve az volt, hogy mint apa a fiával, legyen velünk közösségben. Így indult az egész, de az ember nem fogadta el Istent Atyának, és a saját fejére húzta a koronát. Azóta örököljük a rosszat. Nincs kivétel alóla. Mondhatod, hogy jobb ember vagy, mint a legtöbb tömeggyilkos, de mit számít ez? Isten szentségéhez senki nem ér fel.

A legtöbben elfogadják azt a filozófiát, hogy csak a tőlünk telhető legjobbat kell tennünk, és akkor minden rendben lesz, vagy legalábbis megússzuk. Ebben a sóvárgó álomreménységben hihetetlen optimizmust látunk az emberi jogossággal kapcsolatban, és kiáltó tudatlanságot Isten végtelen szentsége tekintetében. Isten nem rangsorol. Neki tökéletes mércéje van: Jézus Krisztus.

(Paul Little)

Azon kívül, hogy elválaszt Istentől – nevezzük bűnnek – , hatalma van fölöttünk. Ugyanúgy rászokhatunk a hazugságra is, mint a drogra. Ezek mind beszennyeznek minket. Végső soron pedig a bűnnek büntetése van. Nem egy egyszerű bírság, hanem halál! Mindenki, aki vétkezett, meg kell halnia. Örökre elválasztva lesz Istentől. … mert így szól a törvény.

De Isten egy szerető Édesapa, aki – bármennyire is mesébe illő módon – nem hagyott minket abban a zűrzavarban, amit az életünkből csináltunk. Egyszerre szentséges, és egyszerre szerető. Hogy lehetséges ez? Nem üti ki nála a biztosítékot? Gyűlöl minden hamis tettet, minden gonoszságot, nem érhet hozzá a gonoszhoz, de a gonosz embereket mégis féltőn szereti! Ugye, milyen nehéz lehet ez a helyzet?

Uram, a Te irgalmasságod az egekig ér; a Te hűséged a felhőkig! Igazságod, mint Isten hegyei; ítéleteid, mint a nagy mélységek; az embert és barmot te tartod meg, Uram! Oh Isten, milyen drága a te kegyelmességed; az embernek fiai a Te szárnyaidnak árnyékába menekülnek.  (Zsoltárok 36:5-7)

Igen rettenetes Isten Ő a szentek gyűlésében, és félelmetes mindazokra, akik körülötte vannak. Uram, Seregeknek Istene! Kicsoda olyan erős, mint Te vagy Uram? És a Te hűséges voltod körülvesz téged.  (Zsoltárok 89:7-8)

Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Nem feddődik minduntalan, és nem tartja meg haragját örökké. Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint.  (Zsoltárok 103:8-10)

A Te karod hatalommal teljes, a Te kezed erős, a Te jobbod méltóságos. Igazság és jogosság a Te királyiszékednek alapja; kegyelem és hűség jár a Te orcád előtt.  (Zsoltárok 89:13-14)

Micsoda feszültséget jelenthet ez a kettősség! Az olaj nem keveredik a vízzel. Mindezek fényében gondolj bele, mekkora fájdalom lehet Istennek látni azt, hogy az ember, akivel jót tervezett, akit élettel, egészséggel ajándékozott meg, elkerüli Őt.

És itt jön a képbe Jézus. Aki azért jött, hogy életünk legyen. Ő halt meg helyettünk. Mint a 2 barát esete, akik sokat játszottak kiskorukban. Később másfele sodorta a szél őket. Az egyik jogot tanult, és bíró lett. A másik abbahagyta az iskolát, és bűnözővé vált. Egy nap – miután tetten érték – összetalálkoznak, szemtől szembe a tárgyaláson. Mi történik most? Szeretet vagy törvény? Törvény vagy kegyelem? Nem mondhatja a bíró: “Jól van, felejtsük el az egészet”, hisz a törvény szerint el kell ítélnie. De szereti őt, nem akar neki rosszat. Megtörténik a váratlan fordulat: leteszi a bírói felszerelését, lejön a magas székből, és átvállalja a teljes bírság összegét.

Nos, hasonló a mi esetünk is, csak sokkal rosszabb. Nem bírságot érdemlünk, hanem halált. Másrészt, a kapcsolatunk Mennyei Édesapánkkal sokkal szorosabb, mint ez a 2 barát kapcsolata.

Isten az ajtód előtt áll. Nálad van a kulcs, Ő sosem fogja betörni. Bár az ellenség betöri, de Isten nem robotokat teremtett, akik feltétel nélkül automatikusan engedelmeskednek az Ő akaratának. Ez a te döntésed, behívod-e az életedbe. Ha átadod Neki az irányítást, visszateszed a koronát az Ő fejére, és ezzel azt mondod: “Bocsáss meg kérlek! Hogy annyiszor elfordultam Tőled, és a saját fejem után mentem. Holott Te végig ott voltál, de én nem ismertelek föl mindezidáig. De most elfogadom és átveszem mindazt, amit értem tettél. Kérlek jöjj az életembe, és uralkodj abban. Indítsd el a változást az életemben, mert innentől kezdve nem magamnak élek, hanem Teérted.”

Mesébe illő? Csak ennyi az egész? Tégy egy próbát! Adj neki egy esélyt! Kérlek, olvasd el János evangéliumát, őszinte szívvel, figyelve a bizonyítékokat. Isten nem fog bizonyítékok nélkül hagyni!

http://churchofgod.hu/content.php?act=csia4

Mit is mondhatnék még?

Kopogtattak  az  ajtón. „Tessék”  —  hallatszott  bentről.  A  Professzor  felállt  és  hellyel  kínálta
őket.  Várta,  hogy  elmondják,  miért  jöttek.  A  beszámoló  alatt  végig figyelmesen hallgatott, kezeit összekulcsolva tartotta. Nem szólt közbe, míg a történet végére nem értek. Majd hosszú ideig csendben maradt.
 Végül megköszörülte a torkát, és úgy válaszolt, ahogy a gyerekek a legkevésbé várták:
— Honnan tudjátok, hogy a húgotok hazudott?
— De… — kezdte volna Susan, de abbahagyta.
Láthatták,  hogy  az  öreg  nagyon  komoly.  Susan  összeszedte  magát és belekezdett újra.
— De Edmund azt mondta, csak színlelték az egészet.
—  Ez  az!  —  emelte  fel  a  mutatóujját  a  Professzor,  jelezve,  ezt alaposan  meg  kell  vizsgálni.  —  Például…  ugye  megengeditek,  hogy feltegyek néhány kérdést? Ismeritek a testvéreiteket annyira, hogy meg tudjátok  állapítani:  melyik  mond  inkább  igazat?  Úgy  értem,  melyik őszintébb?
—  Ez  itt  a  bökkenő,  uram  — szólt  Peter.  —  Eddig  mindig  úgy válaszoltam volna, hogy Lucy az.
— És te mit gondolsz? — fordult a Professzor Susan felé.
—  Nos,  az  a  véleményem,  ami Peteré. De ez nem lehet így igaz… az erdő, meg a Faun…
—  Ez  már  sajnos  meghaladja  a tudományomat  A  hazugság  vádja nagyon komoly dolog egy olyannal szemben,   aki   egyébként   mindig igazat    mond.    Valóban    nagyon komoly.
—   Attól   tartunk,   talán   nem   is hazugság, valami más baj történhetett Lucyval.
—   Bolond,   úgy   gondolod?   — kérdezte a Professzor barátságtalanul.    —    Nos,    erről könnyen   meggyőződhettek.   Csak rá kell nézni, beszélni kell vele.
— De akkor… — kezdte megint Susan és megint nem folytatta  Soha nem hitte volna, hogy egy olyan okos felnőtt, mint a Professzor, így beszéljen. Nem tudta, mit higgyen.
—  Logikus!  —  morogta  a  Professzor  félig  magának.  — Miért  nem tanítanak   az   iskolában   logikát?   Csak   három   lehetőség   van.   A testvéretek vagy hazudik, vagy bolond, vagy igazat állít. Ti ismeritek jól, hogy  hazudni  nem  szokott,  tehát  nem őrült  Pillanatnyilag,  amíg  valami újabb esemény nem történik, el kell fogadnunk Lucy állítását
 Susan  rámeresztette  a  szemeit,  de  jól  láthatta,  hogy  a  Professzor teljesen komoly.
— De hogy lehet mindez igaz? — csodálkozott Peter.
— Miért kérdezed? — szólt a Professzor.
— Nos, az első: ha ez tényleg igaz, miért nem látta eddig senki azt a csodaországot,  aki  bejutott  a  szekrénybe?  Úgy  értem,  nem  volt  ott semmi, mikor belenéztünk, még Lucy is igazolhatja ezt.
— Mindez mit bizonyít? — kérdezte a Professzor.
—  Nos,  ha  a  dolgok  valóságosak  körülöttünk,  akkor  mindig  azok, nem?
—  Mindig?  —  kérdezte  vissza  a  Professzor,  huncut  mosollyal  a szemében.  Peter   pedig   nem   tudta,   mit   válaszoljon.   Most   Susan   próbálta magyarázni az igazát:
—  Nem  volt  ideje,  hogy  bárhová  elmenjen,  hacsak  nem  oda.  Ahogy kijöttünk  abból  a  szobából,  már  futott  is  utánunk. Alig  telt  el  egy  perc, újra együtt voltunk, ő pedig azt állítja, órák teltek el.
—   Pontosan   ez   teszi   a   történetet   olyan   hihetővé   —   bólintott helyeslően  a  Professzor.  —  Ha  tényleg  van  olyan  ajtó  a  házban,  ami egy  másfajta  országba  vezet  —  és  figyelmeztetlek  be
nneteket,  ez  egy nagyon  különös  ház,  még  én  is  alig  ismerem  —,  nos, akkor  Lucy elmehetett  a  másik  országba,  és  egyáltalán  nem  csodálkoznék,  ha  ott másképpen mérnék az időt. Tehát ameddig ti ott tartózkodtatok, az nem számít bele az ő idejükbe. Másrészt pedig: az ilyen korú kislányok nem tudnak  ilyen  történeteket  kitalálni.  Ha  pedig  füllent,  hosszú  időre  kellett eltűnnie,  hogy  kiagyalja  ezt  a  történetet.  A  valóság  sokszor  nagyon valószínűtlen tud lenni, folytatta a Professzor: Levette a szemüvegét és gondosan   törülgetni   kezdte,   miközben   az   orra   alatt dünnyögte: „Kíváncsi lennék, mit tanítanak manapság a gyerekeknek az iskolában!”
—    Most    mit    tegyünk?    —    kérdezte    Susan.    Úgy    érezte,    amegbeszélésnek már a végére értek.
— Kedves kicsi lányom — nézett rájuk szeretettel az öreg —, létezik egy   lehetőség,   amit   még   senki   sem   említett,   mégis   érdemes megpróbálni.
— Mi az? — kérdezte izgatottan Susan.
—  Mindannyian  törődjünk  a  saját  dolgainkkal  —  vetett  véget  a
beszélgetésnek a Professzor.

(C.S. Lewis: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény)


Ha bármi kérdésed adódna, esetleg érdekelnének még hasonló írások, bátran jelezd felénk! Írj nyugodtan kommentárt ide is.

Email: beszelgetesek [kukac] hotmail [pont] com

Makóiak vagyunk.

Egy fiatal házaspár, Anita és Péter

 

Szólj hozzá!

avatar
  Subscribe  
Visszajelzés